Előítéleteink legyenek bár tudatosak, megéltek vagy éppen tudatalattiak, gondolkodásunk holtterében meghúzódók, a 21. században a nyíltan vállalt rasszizmus, az előítéletesség és a diszkriminatív intézkedések és gondolkodásmód támogatása fintorgást vált ki a közbeszédben. Felvilágosult ember nyilvánosan sosem hangoztatna olyasmit, ami rossz fényt vethetne rá, ami alapján a rasszizmus bélyegével illethenénk őket. A szélsőséges és ellenséges gondolatokat és megnyilvánulásokat ma már inkább a radikális nacionalista és szélsőjobboldali csoportok asztalára toljuk, miközben a felszín alatt, a négy fal között sokan mégis jól mulatunk a városi folklórban virágzó legendákon, humoros történeteken.
Egyes társadalomtudósok szerint a civilizált gondolkodás és a toleranciára való nevelés hatása kiszorította a közbeszédből a kirekesztő gondolkodást, így ezek a mendemondák egyfajta szelepként működnek. Megszámlálhatatlan ilyen legenda kering minden országban, és vírusszerűen terjednek a közösségekben, mint például az a soha el nem halványuló mítosz, hogy az Európában élő kínaiak bizonyára felszolgálják halott társaikat a büfékben, hisz nincsenek kínai sírok a temetőkben. Az ilyen, népcsoportok rossz hírét keltő mesékkel párhuzamosan megjelennek azok a legendák is, amikben éppen az előítéletessége okán válik valaki nevetség tárgyává. Ezekben a történetekben épp azok kerülnek megalázó helyzetbe, akik másokat akartak megalázni. Két, széles körben keringő ilyen történet filmes változatait mutatjuk most be.
Közös ebéd
Az első történet váza minden esetben ugyanaz, de a helyszínek elképesztő változatosságot mutatnak a városi folklórban, nem kis részben a szerint változva, hogy éppen milyen csoport elleni előítéletességet dolgoz fel. Elterjedtségére jellemző, hogy Douglas Adams a Viszlát, és kösz a halakat című regényében is megemlíti, sőt, többször is úgy nyilatkozott, hogy a legenda vele esett meg. Ezt némiképp cáfolja ugyan, hogy variációi a hetvenes évek óta keringenek Európában, de hagyjuk rá. A leggyakrabban vasútállomáson vagy vonatkocsiban játszódó jelenet egyik főszereplője rendre egy fehérbőrű, jómódú vagy középosztálybeli nő, aki különleges körülmények között találkozik egy fekete bőrű, társadalmilag látszólag alatta álló emberrel. A poént nem lőjük le, de érdekes megfigyelni, hogy a magyar változat hogyan és miért csavart a történeten egy kicsit.
A néger megette a jegyemet!
A második filmes pár alapötletét egy Észak-Európában a nyolcvanas években terjedő városi legenda adta, ám az eredeti történetben a fekete férfi helyett még egy punk szerepel. A legenda olyannyira ismert volt, hogy a norvég közlekedési vállalat is ezt vette alapul egy akkoriban futó, a havi bérletet reklámozó kampányához. A legismertebb, 1993-as filmfeldolgozás eredeti címe Schwarzfahrer, ami németül két jelentéssel bír: szó szerint fekete utas, átvitt és egyben gyakoribb értelemben pedig potyautas. A hétköznapi rasszizmus, diszkrimináció és előítéletesség témáját feldolgozó kisfilmet Oscar-díjjal is jutalmazták.
