képben vagy?

Előítéleteink legyenek bár tudatosak, megéltek vagy éppen tudatalattiak, gondolkodásunk holtterében meghúzódók, a 21. században a nyíltan vállalt rasszizmus, az előítéletesség és a diszkriminatív intézkedések és gondolkodásmód támogatása fintorgást vált ki a közbeszédben. Felvilágosult ember nyilvánosan sosem hangoztatna olyasmit, ami rossz fényt vethetne rá, ami alapján a rasszizmus bélyegével illethenénk őket. A szélsőséges és ellenséges gondolatokat és megnyilvánulásokat ma már inkább a radikális nacionalista és szélsőjobboldali csoportok asztalára toljuk, miközben a felszín alatt, a négy fal között sokan mégis jól mulatunk a városi folklórban virágzó legendákon, humoros történeteken.

Egyes társadalomtudósok szerint a civilizált gondolkodás és a toleranciára való nevelés hatása kiszorította a közbeszédből a kirekesztő gondolkodást, így ezek a mendemondák egyfajta szelepként működnek. Megszámlálhatatlan ilyen legenda kering minden országban, és vírusszerűen terjednek a közösségekben, mint például az a soha el nem halványuló mítosz, hogy az Európában élő kínaiak bizonyára felszolgálják halott társaikat a büfékben, hisz nincsenek kínai sírok a temetőkben. Az ilyen, népcsoportok rossz hírét keltő mesékkel párhuzamosan megjelennek azok a legendák is, amikben éppen az előítéletessége okán válik valaki nevetség tárgyává. Ezekben a történetekben épp azok kerülnek megalázó helyzetbe, akik másokat akartak megalázni. Két, széles körben keringő ilyen történet filmes változatait mutatjuk most be.

Közös ebéd

Az első történet váza minden esetben ugyanaz, de a helyszínek elképesztő változatosságot mutatnak a városi folklórban, nem kis részben a szerint változva, hogy éppen milyen csoport elleni előítéletességet dolgoz fel. Elterjedtségére jellemző, hogy Douglas Adams a Viszlát, és kösz a halakat című regényében is megemlíti, sőt, többször is úgy nyilatkozott, hogy a legenda vele esett meg. Ezt némiképp cáfolja ugyan, hogy variációi a hetvenes évek óta keringenek Európában, de hagyjuk rá. A leggyakrabban vasútállomáson vagy vonatkocsiban játszódó jelenet egyik főszereplője rendre egy fehérbőrű, jómódú vagy középosztálybeli nő, aki különleges körülmények között találkozik egy fekete bőrű, társadalmilag látszólag alatta álló emberrel. A poént nem lőjük le, de érdekes megfigyelni, hogy a magyar változat hogyan és miért csavart a történeten egy kicsit.

A néger megette a jegyemet!

A második filmes pár alapötletét egy Észak-Európában a nyolcvanas években terjedő városi legenda adta, ám az eredeti történetben a fekete férfi helyett még egy punk szerepel. A legenda olyannyira ismert volt, hogy a norvég közlekedési vállalat is ezt vette alapul egy akkoriban futó, a havi bérletet reklámozó kampányához. A legismertebb, 1993-as filmfeldolgozás eredeti címe Schwarzfahrer, ami németül két jelentéssel bír: szó szerint fekete utas, átvitt és egyben gyakoribb értelemben pedig potyautas. A hétköznapi rasszizmus, diszkrimináció és előítéletesség témáját feldolgozó kisfilmet Oscar-díjjal is jutalmazták.

Kipróbáltuk a Harvard Egyetem rejtett előítéletek leleplezését célzó tesztsorozatát, és megdöbbentünk. Egy magát feministának tartó tesztelőnk eredményei azt mutatták, kis mértékben ugyan, de a férfiakat részesíti előnyben a nőkkel szemben. Másvalaki, aki évtizedek óta egyenjogúsági harcosként tekint magára, a világos bőrszínűek automatikus preferenciáját mutatta a sötét bőrszínűek rovására. Akkor most egyikük titokban nőgyűlölő, másikuk pedig valójában rasszista? Nem, de az biztos, hogy elfogadóbbnak gondoljuk magunkat, mint amilyenek vagyunk.

Miről is beszélünk?

A sztereotípia az idegen szavak gyűjteménye szerint felszínesen általánosító vélemény, mely lehet negatív, pozitív vagy éppen semleges elképzelések vagy előítéletek együttese. Bővebben olyan túlzó hit, kép vagy valóságnak vélt képzet egy emberrel vagy csoporttal kapcsolatban, ami viszonylag kis teret enged az egyéni jellemzőknek. A sztereotípiákat többnyire a média, a szülők, barátok és a társadalom más képviselői közvetítik az egyén számára. Ezen a szinten még működik az irónia és az önirónia, olykor el is szórakozik vele az emberiség:

Az előítélet már erősebb kategória, röviden valamilyen vélemény, ítélet, viselkedés egy csoporttal vagy annak tagjaival szemben. Lehet ugyan pozitív, többnyire mégis negatív képzeteket társítunk hozzá. Az előítéleteket sokszor kíséri félelem vagy utálat, és olyan összetett piszichológiai folyamat eredményeképpen keletkeznek, amiknek alapja a mi és az ők, egy belső és egy azon kívül eső, külső kör érzékelése.

A negatív diszkrimináció az ezekből építkező hátrányos megkülönböztetés, melynek során az embereket csoporthoz való tartozásuk alapján egyenlőtlenül kezeljük. A diszkrimináció megnyilvánulásai az enyhe megnyilatkozásoktól egészen a gyűlöletbűncselekményekig terjedhetnek, melyek alapját a negatív sztereotípiák és előítéletek adják. Létezik pozitív diszkrimináció, ám ez inkább a negatív diszkrimináció kiegyenlítésére létrejövő politikai vagy társadalmi aktus, aminek célja a negatívan megkülönböztetett csoportok védelme vagy éppen felzárkóztatása, helyzetbe hozása.

Határ az értelmezés és a gyűlölködés közt

A három, egymásra épülő kategorizálás vagy gondolati, viselkedési modell rendszerében mindenki máshol helyezi el önmagát. Aki elítéli a negatív diszkrimináció minden formáját, talán azt hiszi magáról, hogy mentes minden előítélettől és sztereotípiától is, ám ez inkább csak a tudatos énünkre jellemző. A kategorizálás egyidős az emberiséggel, olyan eszköz, ami már a kezdeti időkben is a segítségünkre volt, általa könnyebb volt megkülönböztetni  a barátot az ellenségtől, az ismerőst az ismeretlentől. Kapaszkodót adott és ad egy olyan képletet kínálva, ami egyszerűbbé teszi a környezet értelmezését. Ez a kategorizálás vált és válik a későbbiekben az előítélet és a diszkrimináció alapjává.

Előítéleteket már kora gyermekkorunkban elkezdünk felcsipegetni, hamar kialakítunk egy képet a saját csoportunkról és megkülönböztetjük azokat, akik ezen kívül esnek. Később aztán hajlamossá válunk csak azokat a tényeket befogadni, amik megerősítik a bennünk élő képeket, a meggyőződéseinket cáfoló tényeket pedig kivételszabály alá vonjuk. Ilyenkor hangzanak el a “nekem is vannak zsidó barátaim” vagy az “ismerek rendes, dolgos cigányokat is” típusú mondatok, amiket többnyire valamilyen negatív előítélet követ. Az ember már kialakított önmagában egy képet, tudni véli, milyenek a zsidók, milyenek a cigányok, és bár észreveszi az ettől eltérő tapasztalatokat, látásmódját nem befolyásolják.

Előítéleteket persze nemcsak bőrszín vagy vallás alapján alkotunk, hanem szexuális beállítottság, életkor, iskolázottság, nemek vagy éppen testsúly alapján is. Természetesen az ezekből fakadó előítéletesség mértéke és a belőle következő hatások eltérőek lehetnek, eredményei sokszor nem nyilvánvalóan, csak nehezen mérhető esélyegyenlőtlenségekben mutatkoznak meg.

Utazás agyunk holtterébe

A legnehezebb pont ezeket a rejtett előítéleteket letapogatni, nemcsak a kutatók, hanem saját magunk számára is. Az ember gondolhatja önmagáról, hogy messzemenőkig elfogadó és befogadó, mentes minden diszkriminációtól és előítéletességtől, ám ez a Harvard Egyetem tesztjei alapján illúziónak tűnik. Nem mentesülhetünk a környezet hatásai alól, hat ránk az automatikus csoporthoz tartozásunk (nem, bőrszín, vallás), és az is, hogy a minket körülvevő társadalom milyen szerepet oszt az egyes csoportokra. Az, hogy többnyire milyen helyzetben, környezetben találkozunk melegekkel, nőkkel, férfiakkal, cigányokkal, feketékkel, úgy tűnik, akaratlanul is hat ránk, mert újra és újra ismétli ugyanazokat a modelleket. Itt, Magyarországon például azt, hogy vezető pozíciókban, politikában, üzleti szférában túlnyomórészt fehérbőrű férfiakat látunk.

Az implicit asszociációs tesztek segítségével feltérképezhetjük saját tudatalattinkat, hogy mélyen rejlő hiedelmeink és attitűdjeink mit árulnak el rólunk. Biztosak vagyunk benne, hogy az eredmények meglepőek lesznek. A Harvard Egyetem tesztjeit magyar nyelven a következő témákban végezhetjük el: szexuális irányultság, bőrszín, súly, országok, rassz, kor és cigányság.