képben vagy?

A Hobbit harmadik részének egyik tömegjelenetében feltűnik egy ázsiai, másutt egy fekete nő, amin a moziban ülve láthatóan többen is összenéztek. Az interneten rákeresve természetesen több fórum és kritika foglalkozik a témával, van aki sérelmezi, van aki üdvözli a fehértől eltérő szereplők megjelenését.  Persze az amerikai filmekben, sorozatokban, reklámokban már megszokhattuk, hogy az európai és leginkább a magyar helyzethez képest jóval több a különféle kisebbségek szerepeltetése, így például az igen népszerű Modern család sorozatban teljes természetességgel jelenik meg a kolumbiai bevándorló, a meleg pár vagy éppen az örökbefogadott vietnámi kislány, sokat téve ezzel az elfogadásért és a színes társadalom bemutatásáért.  

A Hobbit

Akár az a benyomásunk is lehet, hogy az amerikai produkciókban a társadalmon belüli eloszlásnak megfelelően jelennek meg a különféle hátterű emberek, ám ahogy a kutatásokból rendre kiderül, ez messze nincs így. A nagy hollywoodi produkciók esetében a sokszínűség elmarad a társadalmi valóságtól, és még a fogyasztói összetételtől is. 2010-ben a 100 legnépszerűbb filmben a beszélő szereplőknek mindössze 10.8 százaléka volt fekete, 5 százalékuk ázsiai, 4.8 százalék latin-amerikai és 3.6 egyéb más vagy kevert etnikumú. Ehhez képest a mozijegyet vásárlók között 44 százalék volt a latin-amerikaiak aránya.

A kutatás ezen felül olyan megállapításokat is tett, minthogy a latin-amerikai nőket jóval többször ábrázolták szexualizált szerepben. És ha már nők, egy szintén 2012-es, első 100 fimet vizsgáló jelentésből megtudhattuk, hogy a beszélő karaktereknek mindőssze 28.4 százaléka nő, dacára annak, hogy egyre több olyan filmet láthatunk, ami határozottan igyekszik erős, szerethető, női hősöket kreálni - nem ritkán főszerepekben. A fizetési különbségek is beszédesek, 2013-ban a legjobban fizetett színésznő, Angelina Jolie például összesen két férfi színészt volt képes leelőzni elsőségével és bankszámlájával.

Modern család

Bár az amerikai szórakoztatóipar törekszik a sokszínűség megmutatására, a sztereotipizálástól nem mentes, és ez pontosan ugyanazért baj, amiért a média kisebbségekhez való hozzáállása is problémás. Ráadásul a média és leginkább a híroldalak, napilapok, hírműsorok esetében a helyzet még a filmeknél is rosszabb. Ahogy a filmipart, úgy a médiát és magukat a médiamegjelenéseket is leginkább fehér férfiak uralják, mindenki más alulreprezentált. 

Mindez pedig azért fontos, mert személyes tapasztalatok híján sok mindenről a médiából szerezzük információinkat, az itt megjelenő hírek, elemzések és illusztrációk mentén alakítjuk véleményünket. A média tájékoztat, ismereteket ad át, és ezzel tanít bennünket. Ráadásul akkor is hatással vannak ránk az itt megjelenő tartalmak, a különféle csoportok ábrázolásai, ha tudatosan végig sem gondoljuk őket, a média sztereotipizálásnak óriási szerepe van a társadalom gondolkodásának formálásában. A sajtóban dolgozók hajlamosak megfeledkezni erről a felelősségről, sőt, igen gyakran hárítják is, mondván, az, amit ők tesznek, nem alkalmas arra, hogy emberek, sőt egy egész társadalom véleményét befolyásolja, pedig mindez, leginkább a tömegmédia esetében hatványozottan érvényesül. Persze sokszor úgy tűnik, a média csupán igazodik a társadalmi attitűdökhöz, a sztereotípiák, előítéletek ismétlése megerősítő szereppel bír, ami nem feltétlenül szerencsés, ahogy az alábbi példák is mutatják.

A nőkkel szembeni sztereotípiák

A legnagyobb brit bulvárlap, a The Sun lapszámaiból fél éven keresztül vágta ki az illusztrációként megjelenő fotókat egy aktivista csoport, majd a képeket nemek szerint külön-külön falra ragasztották. Az eredmény minden várakozást felülműlóan sokkolóra sikerült: az egyik falat félmeztelen testek, a másikat öltönyös, sportruhás férfiak borították. A nők passzívan - és fiatalon - pózolnak, a férfiak politizálnak, üzletelnek, sportolnak, aktívak. Fél év alatt mindössze négyszer szerepelt idősebb (és felöltözött) nő az újságban, közülük az egyik a királynő, a másik Margaret Thatcher volt. Az, hogy a nők és férfiak egyenlősége terén még mindig sok a teendő, tény. A fizetési különbségek még az EU egészében is a férfiaknak kedveznek, de elég a probléma illusztrálásához annyi is, ha megnézzük a magyar parlament összetételét.

Bőrszínnel kapcsolatos előítéletek

Az Egyesült Államokban tucatjával robbantak már ki botrányok, mikor egy-egy regény vagy éppen anime-sorozat esetében  a vászonra adaptálás során az eredetileg színesbőrű vagy éppen ázsiai főhősből valamilyen csoda folytán teljesen fehér szereplő vált. A fogyasztók rendre bojkottal tiltakoznak, az előállítók pedig az eladhatóságra hivatkoznak. Még ezeknél is jóval nagyobbat szólnak azonban a bulvárlapok és a női magazinok címlapjai vagy éppen egyes reklámkampányok, melyekben az afroamerikai hírességeket jó néhány árnyalattal világosabbra varázsolják, már-már teljesen fehér kinézetet kölcsönözve az amúgy jól ismert hírességeknek.

Gaboruey Sidibe színésznő és kifehérített mása a címlapon

A whitewashingként ismert jelenség pedig tökéletesen ráerősít arra az előítéletre, hogy a fehér jobb, mint a színes. A fekete hírességek belemennek, hogy ezeken a fotókon teljesen máshogy nézzenek ki, mint a való életben, hisz a Photoshop-ideál nemcsak a mellek méretére, hanem a bőrszínre is vonatkozik. Mindez pedig csak fenntartja és megerősíti a társadalomban élő előítéletességet. Számos kutatás bizonyítja ezt, mint például az, aminek során egy magasan képzett feketebőrű emberre a vizsgálati alanyok rendre a valódinál világosabb bőrűként emlékeznek a későbbiekben. Vagy ott a nemrégiben megismételt híres baba-kísérlet, amiben a fekete kisgyerekek szívesebben választják a felkínáltak közül a fehér babát a feketével szemben. A fehér ugyanis szebb, okosabb, a fekete baba pedig rossz.

Vallási megbélyegzés

Több cikk jelent már meg annak kapcsán Franciaországban, hogy egy muszlimnak csak akkor van hírértéke, ha fegyver van a kezében, ha bűncselekményt követ el vagy ha a fejkendőviselet a téma. Történik mindez dacára annak, hogy többségük békés hétköznapjait éli átlagos franciaként. Az országban évtizedek óta élő muszlim milliók életét és lehetőségeit erősen befolyásolja a média, ami rendre meghatározza a mi és az ők kettősét. Franciaországban körölbelül 4,5 millió muszlim él, és az iszlám Európa második legnagyobb vallásává vált mostanra. Ám a muszlim emberek médiajelenléte körülbelül a magyarországi cigányságéhoz hasonló. A róluk szóló híradások többnyire negatív fényben tüntetik fel őket, asszimilációs problémákat emlegetnek, esetleg kiemelnek egy-egy sikeres, pozitív példát, így megalkotva a feketét és fehéret, a jó muszlimot, rossz muszlimot. Pont, ahogy nálunk a jó cigányt és a rossz cigányt vagy éppen a jó bevándorlót, mint Joshi Bharat vagy a rossz bevándorlót, aki fekete és ebolás vagy éppen arab és nyilvánvalóan terrorista.

A rossz bevándorló

A bevándorlók megbélyegzése

A bevándorlók a médiában különösen negatív színben tűnnek fel, leginkább az illegális az a jelző, amit velük kapcsolatban a legtöbbször olvashatunk. Az illegális bevándorló kifejezés monoton és száraz ismételgetése a híradásokban mindenféle elrettentőnek tűnő számok kíséretében pedig teljesen torz képet alakít ki a társadalomban, megnehezítve minden értelmes diskurzust a téma kapcsán. Magyarország minden létező mérés szerint az egyik legidegengyűlölőbb Európában, ahol az itt élő külföldiek számát is hajlamosak vagyunk elképesztő mértékben túlbecsülni. Ám míg a média rendre elfeledkezik egy csoportról vagy egy bizonyos aspektusban foglalkozik csak vele, esetünkben a veszélyt jelentő illegális idegen formájában, személyes tapasztalatok híján az emberek nemigen találnak ellenpontot, mikor politikusok a migráció veszélyeivel ijesztgetnek.

A jó bevándorló

Pozitív példaként általában a tehetségkutató műsorokat szokták felhozni, amik többet tesznek a társadalmi sokszínűség bemutatásáért, mint minden más médiamegjelenés összesen. A közeg, ahol csupán az a lényeg, a színpadon álló ember mit tud, miben jó, és nem az, hogy miben más, a legritkább esetben torkollik idegengyűlöletbe, cáfolva ezzel minden olyan tévképzetet, hogy a média önmagában nem képes társadalmi tudatformálásra.

Mikor a médiából vagy a közösségi oldalakról, e-mailekből tájékozódunk, vajon mennyire vagyunk kritikusak, és mennyire hisszük el a hihetetlennek tűnő híreket, amik találkoznak a bennünk élő előítéletekkel? Vagy éppen mennyire tartunk hihetetlennek olyat is, ami valójában igaz? Az alábbi tesztben vegyesen szerepelek városi legendák, igaz hírek és álhírek, amik hamisságuk dacára végigsöpörtek a médián. Kiszúrod, melyik melyik?

„Azért hasznos megismerni más népek szokásait, hogy egészségesebben tudjuk megítélni a sajátjainkat, és ne gondoljuk, hogy mindaz, ami a mienktől eltérő, nevetséges vagy ésszerűtlen, ahogy ezt gyakran állítják olyanok, akik nem láttak semmit.” -

- fogalmazott Descartes, de ez a jó szándék a másik megismerésére ritkán mutatkozik meg, és nem csak napjainkban.

Foglalkoztunk már vele, hogy a mi és az ők szembeállítása régóta része az emberi gondolkodásnak, a történelem során hol gyengébben, hol erősebben volt érzékelhető a társadalmi gondolkodásban. Minél összetettebb és sokszínűbb egy közeg, minél több etnikum él együtt - vagy a mai világban minél több nemzetre van rálátásunk akár a média által - annál erősebb az igény arra, hogy valamilyen kategorizálás mentén csoportjellemzőket hozzunk létre, és ezeket kivetítsük a tőlünk különböző csoportok tagjaira. Vicces formában ma is szeretünk eljátszani a népek, nemzetek sztereotip leegyszerűsítéséből fakadó térképek gyártásával, de nem mai sajátosság ez sem, erre mutatunk most egy-egy példát a múltból és a jelenből.

Völkertafelként vált ismertté az, a valószínűleg a 18. században, Stájerországban keletkezett táblázat, ami az akkori embereknek segített eligazodni a nemzeti és kulturális sokszínűségben. Ezeket a népismereti táblácskákat államilag forgalmazták, és számos fogadó, kocsma falára kerültek ki, hogy a vendégeknek és a pult mögött állóknak is segítsenek eligazodni a térségben megforduló számtalan nép jellemzői között. Véglegekig leegyszerűsített, és durva általánosításokat tartalmazó táblák voltak ezek, amiken a nemzetek képviselőit legjellemzőbb viseletükben ábrázolták, majd hosszas felsorolás következett életmódjukról és vélt tulajdonságaikról. Nem mondhatnánk, hogy a magyarokra nézve hízelgő kép bontakozik ki mindebből, de nem mi voltunk az egyetlen nép, akiket ellenszenvesnek láttak és láttattak.

Nemzetkarakterológiák megalkotásával egyébként sokan próbálkoztak, jellemzően a 19. században és a 20. század elején, ám idővel szükségszerűen elmaradoztak az ilyen jellegű írások. Már maga a módszertan is kérdéses, hisz ha a legjobb szándékkal és alapossággal is jár el a nemzeti személyiségprofilt megalkotni kívánó szerző, már az első lépésnél, a mintavételnél is számos kérdés vetődik fel: ki és milyen alapon képvisel egy adott nemzetet? A II. világháború után a téma még kényesebbé vált, és idővel inkább a nemzetekről általánosan élő nézetek és képzetek vizsgálata került a fókuszba, azaz a sztereotípiakutatás vált izgalmasabb tereppé. A harmincas években pont a fasizmus erősödése miatt, annak hatására kezdték kutatni az emberekben élő előítéleteket, amelyek egyes etnikumok hátrányos megkülönböztetését eredményezhetik.

Manapság pedig egyre gyakoribbak azok a vizsgálatok, amik az Európai Unión belül élő nemzetek egymásról alkotott elképzeléseit igyekeznek feltérképezni, és ezt elhelyezni egyfajta szupranacionális, európai keretben. Legutóbb 2013-ban söpört végig a sajtón a Pew kutatóintézet felmérése, amiben európai országok lakosai mondták el véleményüket egyes nemzetekről, köztük a sajátjukról is.

Képzeljük el, hogy valamilyen szolgáltató magasabb díjat szab ki a nőkre, a melegekre vagy éppen a színes bőrűekre. Esetleg egy taxis nem hajlandó fogyatékosokat szállítani. Nemhogy meg lennének számlálva a vállalkozás napjai, de nagy valószínűséggel jogi eljárás alá vonnák a tulajdonost, és az utcák már másnap tiltakozó tömegekkel lennének teli. Pedig a diszkrimináció e formája még ma is létezik, ráadásul nemtől, bőrszíntől függetlenül bárkit érinthet. Csak egyszerűen túlsúlyosnak kell hozzá lenni.

Tetszett volna kevesebbet enni!

Sokaknak ismerős lehet a hír, ami egy 200 kiló feletti nő kálváriáját dolgozta fel. A nő Magyarországra látogatott az Egyesült Államokból, ám vissza már nem tudott térni, mert nem volt olyan légitársaság, amelyik felengedte volna járataira. Az asszony állapota egyre romlott, sürgősen kezelésre szorult volna, ám a sok halogatás következtében végül otthonától távol meghalt. A légitársaságok késlekedésre, a beszállás nehézségeire, a többi utas várakoztatására hivatkoztak, és arra, hogy az utast át sem érné az öv. Máskor arról szóltak a hírek, hogy egyes légitársaságok dupla díjat számolnak fel azon túlsúlyos utasok esetében, akik nem férnek el az ülésen. Üzletileg sok mindennel lehet érvelni egy ilyen helyzetben, de annyi bizonyos, hogy manapság a társadalom nyilvánvalóan és durván hajlamos diszkriminálni a kövér embereket. Mindez ráadásul azokban a társadalmakban a legnyilvánvalóbb, ahol a túlsúlyosság népbetegségnek számít, és fenti módon diszkriminált és minden szempontból hátrányosan megkülönböztetett, sokszor verbálisan is zaklatott emberek hamarosan többségben lesznek. Az egyik legelterjedtebb kirekesztés tehát hamarosan a többségi társadalom ellen fordulhat, és ennek aggasztó voltára a túlsúlyosság elfogadásáért küzdő amerikai szervezet, a NAAFA már 1969 óta hívja fel a figyelmet.

Hogy a kövér emberekkel szembeni előítéletesség és negatív megkülönböztetés miért ölt egyre nagyobb méreteket, a témával foglalkozó kutatók szerint több elemből táplálkozik. Részben a közhelyként ismételgetett vékony szépségideál sulykolásából, részben pedig abból, hogy a kövérség elleni küzdelmek és kampányok legfőbb üzenete, hogy az állapot az egyén felelőssége, a nem megfelelő táplálkozás és az elégtelen testmozgás miatt alakul ki. Tehát aki elhízik, saját hibájából lesz kövér, tehetne ellene, de nem tesz, ezért joggal gúnyolódhat rajta bárki, jellemhiba ez, nem más. Hiába feszegetik olykor az élelmiszeripar vagy éppen a közétkeztetés, iskolai étkeztetés felelősségét, a stigma az egyénen marad, és még csak leplezni, titkolni sem lehet mint az eltérő szexuális érdeklődést vagy a sokaknak nem tetsző valamely vallási irányzat követését. A WHO egyébként már 1998-ban betegségnek nyilvánította az elhízást.

Terjed, mint az elhízás

Egy 10 országra kiterjedő vizsgálat érdekes módon azt is megállapította, hogy olyan országok lakosai is elkezdtek negatív előítéleteket táplálni a túlsúlyosokkal szemben, ahol korábban a teltebb idomok kifejezetten vonzónak számítottak, mint például Paraguay vagy Amerikai Szamoa esetében. A vizsgálatban olyan állításokkal kapcsolatban kellett egyetértést vagy egyet nem értést kifejezni, mint például az a kijelentés, hogy a kövér emberek lusták vagy éppen büdösek. Az Egyesült Államok viszonylag hátul végzett a listán, amit a kutatók részben azzal magyaráznak, hogy ahol a diszkriminációval kapcsolatos társadalmi diskurzus régóta tart, az emberek már megtanulták, hogyan tudják elmaszkolni az egyébként meglévő előítéletességüket.

Nem szép látvány, nem szép jellem

Hogy gyerekközösségekben, így iskolákban a zaklatásnak sokkal súlyosabban és nagyobb valószínűséggel vannak kitéve a kövér gyerekek, régóta ismert, de a stigmatizáció és a hátrányos megkülönböztetés nem szűnik meg később sem, csak kevésbé egyértelmű formában jelentkezik. Számtalan kutatás bizonyította már be, hogy a kövér emberek a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon rendre hátrányból indulnak. Az oktatási rendszer egészében diszkriminálják őket, vagy eleve kevesebbet követelnek tőlük, mert lustának és butának vélik őket, vagy hajlamosak elnyomni őket a tanárok és félrenézni a társak zaklatása felett. A munkaerőpiacon a felvételi eljárások során egyértelmű diszkriminációt mértek már sokszor a túlsúlyos jelentkezőkkel szemben, különösebb nők esetében. A fényképes jelentkezések során a túlsúlyos pályázókat döntően negatívan ítélték meg még akkor is, amikor képzettségük magasabb volt a versengő, ám átlagos testalkatú jelentkezőnek. A már alkalmazásban lévő duci emberek  vizsgálatakor kiderült, hogy az előléptetések, fizetésemelések és általában az elismerés is ritkábban kopogtat egy kövér ember ajtaján, mint karcsú kollegái esetében, sőt, ugyanazért a munkáért akár kevesebb fizetést is kaphatnak. Kutatások még azt is kimutatták, hogy a munkaadók és a munkatársak hajlamosak őket lustának, nem együttműködőnek, hanyagnak, képzetlennek jellemezni, nem tekintik őket példaképnek még akkor sem, amikor objektív kritériumok alapján ezek egyáltalán nem indokolt következtetések. És a kiközösítésről, hangos megjegyzésekről, megszégyenítésekről még nem is beszéltünk.

És ne higgyük, hogy ez nálunk másképp van. Egy magyar kutatás eredményei szerint a Magyarországon bizonyos helyzetekben ugyanolyan erős hátrányos megkülönböztetés éri a kövér embereket, mint a romákat. Az álláskeresés folyamán tapasztalt diszkrimináció mindkét esetben egyértelmű, ám ahogy az a kutatás közzététele utáni reakciókból kitűnik, az egyik védett tulajdonság (a kövérség is védett tulajdonságnak számít) esetében az értelmezés egészen más síkon mozog:  a kutatás közzététele utáni olvasói reakciók egyike szerint a kövérség „nem is esztétikus, valahol a jellemre utal, tehát nem csoda, ha nem szívesen alkalmazzák…”.

Csúnyán néző orvosok, kezeletlen betegek

Hasonlóan negatív előítéleteket figyeltek meg az egészségügyi dolgozók részéről is, akik a túlsúlyos betegeket motiválatlannak, lustának, kellemetlennek, akaratgyengének jellemezni, és ezt sokan különösen aggasztónak találják, hiszen a fokozottabb orvosi figyelmet igénylő túlsúlyos emberek nem ritkán inkább elhanyagolják kezeltetésüket. A depresszió, az alacsony önértékelés, szorongás, társadalmi izoláció mind kimutatható és egyenes következményei a kövér embereket érő nyílt vagy burkolt előítéletességnek és diszkriminációnak.

A súlyos lelki következményeket és az azokból fakadó tovább romló egészégi állapot ördögi körét igen nehéz megszakítani. Különös vonása például a kövér emberek elleni diszkriminációnak az úgynevezett aggodalmaskodó trollkodás, ami ugyanúgy érkezhet baráttól, kollégától, orvostól, mint a médiából. Az aggodalmaskodó trollkodás nem más, mint a kövér emberek megszégyenítése durva vagy kevésbé durva eszközökkel, ám ennek bántó élét látszólag azzal elvéve, hogy a kritikát megfogalmazó csak az illető egészségi állapota miatt aggódik. Ékes példája ennek Schobert Norbert, aki például az egyik duci szépségverseny kapcsán így fakadt ki:

„Itthon és a világban elindultak a plus size szépségversenyek. A cél az, hogy elfogadtassák a nőkkel, az obesitas, 30-40-50 kiló testzsír felesleg is szép, vonzó, sőt egészséges is lehet. Nyugodtan ehetünk sültkrumplit fantával, nápolyit vattacukorral, az objektív szépség és egészség nem szenved károkat. Edzeni sem kell! Több kérdés van bennem: Igazuk van? Esetleg bohócot csinálnak a testileg és lelkileg sérült nőkből? A magamutogatás és a többség igazolja századunk legsúlyosabb életmód betegségét?”

Norbinak egyébként nem ez volt az első hasonló esete, többször tett fel Facebook oldalára képeket kövér emberekről valamilyen csipkelődő megjegyzés kíséretében. Természetesen pusztán a jó szándék vezérelte.

A túlsúlyos emberek kritizálása, a velük szemben megfogalmazott sértő, bántó, előítéletek a társadalom szemében sokkal elfogadottabbak, mint bármilyen más kisebbséggel, mássággal élő csoport tagjaival szemben. A kövér emberek a mindenhonnan érkező negatív visszacsatolás hatására elfogadják a számukra sugallt üzenetet, hogy mindezt maguknak köszönhetik, szinte meg is érdemlik. Ám ennek következményei, a hátrányok, amiket az oktatásban, munkában, társadalmi kapcsolataikban elszenvednek ugyanolyan kézzelfoghatók, mint bármilyen más kirekesztés, hátrányos megkülönböztetés esetében. Következésképpen ugyanolyan üldözendők, és a 2003-ban elfogadott esélyegyenlőségi törvény alapján hazánkban is szankcionálhatók. Ahogy nem lehet hátrányosan megkülönböztetni egy cigány, egy muszlim, egy homoszexuális, egy terhes vagy egy idős embert, úgy a kövérekkel szemben is szakmai és nem esztétikai szempontokat kell figyelembe venni. Az már más kérdés, hogy otthon, a négy fal között ki mit gondol egy kövér emberről, miközben a kövér emberekről szóló tévéműsor előtt szörnyülködik, hogy jézusom, de kövér.

Kezdetben azt gondolták, az internet terjedésével majd tiszta lappal indulunk, és a világhálón mindenki megszabadulhat a társadalmakat évszázadokon, évezredeken át mérgező előítéletességtől és diszkriminációtól. Az anonimitás az elképzelés szerint olyan közeget teremthetett volna, ahol a történelem során először eltűnnek a nemi, vallási, etnikai, vagy éppen szexuális előítéletek. Persze ez az elképzelt világ, a digitális demokrácia sosem következett be, és nem pusztán a felhasználók viselkedése miatt.

A Google feltárja a kollektív gondolkodást

Ott van például a Google, életünk megkönnyítője, legjobb barátunk, ami néha egészen furcsa javaslatokat tesz, miközben keresésre bírjuk. Az egyik leghíresebb és komoly felháborodást kiváltó ilyen állítólagos javaslata az volt, mikor valaki a keresőmezőbe bepötyögte: egy “fehér férfi ellopta az autómat”, mire a Google megkérdezte, nem arra kívánt-e keresni a kedves felhasználó, hogy egy “fekete férfi ellopta az autómat”. Bár az esetet elvileg megörökítette, soha többé senkinek nem sikerült reprodukálni a jelenséget. Sokak szerint a rejtély nyitja nem más, minthogy valaki a feketét elgépelte, erre kapta a javaslatot, majd a screenshot készítése előtt a keresőmezőben a feketét átírta fehérre. A Google ilyen jellegű rasszistának minősülő javaslatot valószínűleg soha nem tett.

Más a helyzet azonban, ha az automata keresőkiegészítésekkel, a Google Instanttal játszadozunk egy keveset. A rettenetesen titkos és bonyolult algoritmusok alapján működő kiegészítés abban a pillanatban elkezdi találgatni, hogy mire gondolunk, mikor gépelni kezdünk. A kiegészítések amellett, hogy szórakoztató eredményeket hoznak (a leghíresebb talán a "miért van egy halott pakisztáni a kanapémon"), tükröt is tartanak elénk rólunk és a társadalomról, arról, hogy mit is gondolunk egymásról. Mivel a keresések során sok, rólunk, netezési, keresési szokásainkról gyűjtött információkat is felhasznál a Google, így ezek a kiegészítések mindenkinél eltérőek lehetnek.

A thaiok használnak evőpálcikát? Esznek kutyát? Beszélnek angolul? Esznek macskát?

A pakisztániak nem arabok. A pakisztániak ázsiaiak. A pakisztániak arabok. A pakisztániak nem terroristák

Az oroszok miért vezetnek rosszul? Miért olyan őrültek? Miért olyan nyersek? Miért olyan homofóbok?

Persze nem csak nemzetekkel kapcsolatban bukkannak fel a sztereotípiák a keresési kiegészítésekben. Gyorsan választ kaphatunk rá például, hogy a melegek miért lesznek AIDS-esek.

A melegek miért akarnak házasodni? Miért lesznek AIDS-esek? Miért selypítenek? Miért kapják el a HIV-et?

Kicsit paranoiásak vagyunk, mi magyarok

És ha történetesen arra vagyunk kíváncsiak, mit gondolnak rólunk a környező népek vagy éppen mit gondolunk róluk mi, magyarok, leülhetünk gondolkodni, ugyanis úgy tűnik, minket mindenki utál, és mi is utálunk mindenkit. Kivéve az oroszokat.

A Google Instant keresési javaslataival való időtöltés szórakoztató ugyan, de a legtöbben egyetértenek abban, hogy ezek a felkínált keresési opciók szerepet játszanak a sztereotípiák megerősítésében, hisz felhasználók milliói, angolul esetleg milliárdjai találkozhatnak ezekkel, a sokak számára bántó javaslatokkal. Ráadásul a legtöbb neten megjelenő tartalommal ellentétben ezeket a javaslatokat nem tudjuk jelenteni, még akkor sem, ha kifejezetten zavarónak találjuk őket vallásunkra, szexuális irányultságunkra vagy éppen népcsoportunkra nézve. Persze mondhatjuk, hogy nem kell ezt túl komolyan venni, ez csak egy keresőmotor, de a világ legnagyobb keresőmotorja. És ha a kezdeti, előítéletektől mentes internet gondolatához visszatérünk, egyértelmű, hogy bizony elég messzire jutottunk onnan. Az emberek saját képükre formálták az internetet, és a Google, akár egy gyerek, megtanulta az általunk kreált sztereotípiákat.